Nagyon ritkán történik meg velem, de ez most, az az  alkalom volt. Mikor már a sokadik embernél láttam ezt a posztot, akkor elgurult a gyógyszerem, nagyon dühös lettem.

“Mindazok emlékére, akiket elveszítettünk.
Ma van a Rák Túlélők Napja
Kérhetek egy szívességet? Csak kevesen fogjátok megtenni, és nagy-vonalakban tudom is, hogy kik.
Ha ismertek valakit, aki megharcolt a rákkal, és elment, vagy olyat, aki most is harcol, vagy bátor túlélőket, másoljátok le ezt a bejegyzést, és tegyétek föl a saját falatokra, mint támogatás, tisztelet, és szeretet jelét.
Másoljátok, ne osszátok meg.”

Szerintem:

Aki elment, annak már teljesen mindegy, mit teszel ki a faladra. De! Lehet rá emlékezni, egy gyertyát gyújtani, kimenni a temetőbe…. és nem csak ezen a napon.

Aki pedig harcol, nem hiszem, hogy pont az érdekli, hogy  Józsi vagy Mari mit posztolgat. És végtelenül felháborít, hogy  azt sugallja ez a felkérés, hogy ha kirakod, mennyire együtt érző és  frankó ember vagy! Csak szólok, nagyon nem! Mert az nem törődés és együttérzés, ha kattintasz kettőt, megnyugtatva magad, hogy a részedről te megtetted amit tudtál, láthatja ország-világ. Viszont ha felállsz a székből, és felhívod, vagy meglátogatod azt aki épp küzd,  az már törődés! Egy ölelés is elég, hogy tudja, és érezze a másik, vele vagy! Nem kellenek nagy szavak, lényeg, hogy ott legyél és jelen legyél, VELE! Mert mindenkinek áll a zászló, és ha belegondolsz, neked sem pár közösségi oldalon megosztott, semmitmondó sorokra lenne szükséged abban a helyzetben! Hanem szeretetre és bátorításra…… szemtől-szemben.