“De megmaradtunk egymásnak. Nem beszélünk, csak néha, azt is csak illendőségből. Ám amikor látom, tudom, hogy ez olyan érzés, ami nem fog elmúlni.
Lehet neki másik nője, lehet nekem másik férfim, akkor is ő az, minden ellenére.
Megtehetem, hogy behunyom a szemem.
Nem szenvedek a hiányától.
Képes vagyok nélküle élni.
Nem ő lesz a férjem.
De mindig itt lesz velem.
Nem tudom kitörölni úgy, mint a többieket, akik megszépültek és porosak, és úgy állnak hátul, egy elfelejtett helyen, aminek a kulcsát soha többé nem akarom megkeresni.

Neki viszont örökké nyitva maradt a kapu. Ki tudja, ha nem lesz neki szállása, akkor egyszer talán még belép rajta.

Mert „ilyenek voltunk”. És mert ő az én Redfordom.”

Szentesi Éva